Hírek

Egyházmegyénk múltja, jelene, jövője

A Csongrádi Református Egyházmegye a Tiszántúli Református Egyházkerület egyik legkisebb egyházmegyéje. Azonban nem mindig így volt ez! A reformáció korától kezdve jelentős szerepet játszott e terület a lelki-szellemi építkezésben. E táj szülötte és reformátora volt Szegedi kis István, Szegedi Gergely, Abádi Benedek, Foktövi János. Legrégebbi elnevezését „Legrégibb neve: Makói Dioecesis, amely elnevezés 1567-ben dokumentáltan ismert, mint  azon 17 senioratus közt a 4-dik, melyeket  Török Ferenc által a Debrecenben tartott synodusra összehívtak, amikor a „Helvetica Confessiónak bevételét” nevük aláírásával megerősítették. az Egyházmegyét Békés-Bánsági Egyházmegyének is nevezték, azután, hogy hozzácsatolták a temesi bánság területén csaknem kivétel nélkül a 19. században létesült egyházközségeket. A 19. század folyamán aztán olyan fejlődésnek indult, hogy a legnagyobb területű és népességű egyházmegyéje lett Egyházunknak. amint arról az 1912-es adatok tanúskodnak. Területe kiterjedt Békés, Csongrád, Csanád, Torontál, Temes és Krassó-Szörény vármegyékre.  Lelkészeinek és segédelkészeinek száma együttesen több volt, mint bármely egyházmegye lelkészeinek száma. Érdekességként írom le, hogy elemi iskoláinak száma 191 volt, míg a Debreceni Egyházmegyének 165 ilyen intézménye volt ekkor. Itt élt és alkotott Kiss Bálint lelkipásztor, polihisztor, itt szolgált Szőnyi Benjámin, a „Szentek hegedűjének” szerzője, és itt írta meg Szikszai György a legismertebb és legtöbbet forgatott református imádságos könyvet, a „keresztyéni tanítások és imádságok” című munkáját.

Ebbe a fejlődésbe szólt bele az első világégés és Trianon. Öt egyházmegyében, három országban élünk, de 2013-óta, amióta Csongrádi kezdeményezésre megrendeztük a történelmi egyházmegye utódgyülekezeteinek találkozóját, minden évben találkozunk, és az együttműködés is kiváló az egyházmegyék közt. A  kommunista diktatúra különösen is megviselte megyénket, „Komócsin elvtárs megyéjeként” eröltetett iparosítás jellemezte a térséget és a hagyományos tanyasi létforma, valamint a mezővárosi közösségek megtörése a népesség számára talán a legkorábban hozta el az elvilágiasodást. Jómagam is egy Szentesről erőszakkal kitelepített, jogfosztott család sarjaként tértem vissza, és kezdtem szolgálni „őseim földjén”.  Érdekes és értékes jellemzője az egyházmegyének, hogy mind a Partiumból, mind Erdélyből, valamint a Délszláv háborúk után Délvidékről érkezettek sokaságát fogadta be, akik a református közösségeknek mára építőkövei lettek. De, van egy gyülekezetünk, Csanádalberti, amely közösség egy Felvidékről erőszakkal kitelepített református falu lakosaiból, annak leszármazottaiból áll. Szórványvidékként tartják számon egyházmegyénkent, mivel távol a tömböt képező reformátusságtól, katolikus tengerben élünk.

Mi azonban nem szórványként tekintünk magunkra, hanem ahogy egy Maros menti település alpolgármestere megfogalmazta: „Homokszemek vagyunk, akiket a Maros sziklává mos egybe”. Négy régebbi városunk: Makó, Hódmezővásárhely, Szeged és Szentes képezi alapját az Egyházmegyének. Az egyházmegye gyülekezetinek fele e településeken található. De, hogy is élünk ma? Egyházmegyénk célja, hogy azokon a településeken, ahol a reformátusság meggyengült, akár a falusi életforma háttérbe szorulása, akár az elvándorlás miatt –  amely kiemelten sújt bennünket – akár a lelkipásztori szolgálat túlterheltségéből fakadóan, ott is biztosítsuk a református véreink lelki épülését. Senkit nem hagyunk el, igyekszünk mindenhol pásztori szolgálatot végezni. Van olyan egyházközségünk amelynek 17! szórványa van. Másrészt, a kor kihívásait és a változásokat szem előtt tartva igyekszünk új gyülekezeteket plántálni, ott ahol erre Isten Lelke indít, és a lehetőségek is adottak ehhez.

Három ilyen közösségünk, Kistelek, ahová templom épült tavaly, és Észak-Csongrád központja lesz gyülekezetgondozás szempontjából, Móramalom, a Homokhátság központja, Nyugat-Csongrád központjaként, és a megyei belső migráció következtében gyorsan fejlődő kertváros, Algyő gyülekezetépítési törekvéseink központjai. Tapasztalatunk, hogy egyetlen dologgal lehet megfogni a ma emberét, a tiszta, Biblikus, Krisztocentrikus igehirdetésekkel, és az erre épülő gyülekezeti munkával. Imakérésünk az Egyházkerület többi egyházmegyéje felé, hogy imádkozzanak velünk együtt azért, hogy Isten elhívott, odaszánt életű lelkipásztorokat küldjön Egyházmegyénkbe, akik e nehéz szolgálatot jó szívvel vállalják! 

Számomra szolgálatainkat egy kis történet foglalja össze, a Maroslelei harangláb története. Maroslelén, amely katolikus püspöki birtok volt, és piciny közösségként léztezett, volt egy kis imaházunk, benne elemi iskolával, amelyet az Önkormányzat kárpótlással ugyan, de kisajátított. A kis harang évtizedekre ottmaradt az egykori kultuszhely tornyában, a gyülekezet pedig nehéz szívvel de egy másik ingatlan után nézett, amelyet meg is vásárolt. Úgy tünt, hogy az egyházközség életének utolsó napja következnek. Ám, új lelkész került a faluba, elhívott, drága odaszánt életű nőtestvérünk, aki kézbe vette a kicsiny közösség ügyeit. Felújítások következtek, a Covid alatt imaházat adtunk át. És az autópálya amely a falu határában van, új emberek százait hozta a kicsiny faluba, köztük református véreinket. A településen egyre több a hittanos, amely a gyülekezet jövőjét jelenti. Tavaly pedig, széles társadalmi összefogás eredményeként egy harangláb készült az új imaház elé, ahová ünnepélyes keretek közt átkerült a régi harang. Az ünnepségen hittanosként szolgált egy olyan asszonytestvér dédunokája, aki annak idején a harang egyik adományozója volt! Számomra ez az alkalom azt szimbolizálta, hogy Isten nem hagyta el református népünket. Lehet, hogy nem ott, ahol régen, hanem máshol, de az ősi alapokat is felhasználva pásztorol, vezet bennünket, a régi gyülekezetek mellé új lehetőségeket adva számunkra. 

Juhász András
esperes

Megjelent a Református Tiszántúl 2023/4. számában.

Még szintén kedvelheted...