2024. február 16-án vettünk végső búcsút Bajnóczi János Főgondnok Úrtól, aki a Kiszombor-Maroslelei Református Missziói Egyházközségben szolgált.
“Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!”(Zsoltárok Könyve 90,17)
Végtisztességtévő Gyülekezet, nagyon nehéz feladatunknak teszünk eleget, amikor megállunk e ravatal mellett, e kedves családtagok mellett, akiknek a vesztesége felmérhetetlen. Egy jó férj, szerető édesapa, segítőkész após, megbízható keresztapa, drága testvér, kedves rokon, szorgalmas volt kolléga, kreatív honismereti köri alelnök, tettre kész református főgondnok, jóra törekvő képviselőtárs és még sorolhatnám, ki volt ő, Bajnóczi János: mindenkinek valaki.
Búcsúzó Gyülekezet! Egyetlen lehetőségünk, hogy szomorúságunkkal, veszteségünkkel az Örök Isten elé járulunk. Isten elé, Aki hitünk szerint megteremtette ezt a világot, amit egy a világos rendbe helyezett, melynek alapja az idő. Az idő az, ami kezdetét és végét szabja minden dolognak itt, a földi életben. Kezdetet és véget szab örömnek és szomorúságnak, munkálkodásnak és aktívságnak. Isten az egyetlen, Akit nem határoz meg az idő, hiszen Ő örökkévaló. Ezért lehet Ő nekünk egyetlen kapaszkodónk, mentsvárunk és reménységünk most, amikor az élet végességével nézünk szembe. A keresztyén ember Istent keresi, imádkozik. Sokszor hálát ad, olykor megrendülten kérdőre von, máskor sírva könyörög, vagy csak áldást kér, s az Élő Istent magasztalja. Mindenki tud imádkozni, ha csak legalább a zsoltárok könyvét kinyitva, melyből a családdal tökéletes egyetértésben kiválasztottuk azt a fohászt, amely leginkább jellemezte szeretett halottunk: Bajnóczi János életét. „kezeink munkáját tedd maradandóvá!” A családi otthonban, lánya és az ő férje otthonában, a Kiss Mária Hortenzia Honismereti Kör helyszínein, Kiszomboron, több helyszínen, a református parókián, Kiszomboron, és Maroslelén is az egyháznál nehéz olyan helyre tekinteni, ahol kezeinek munkája ne lenne látható. Forduljunk, tehát oda, Végtisztességtevő Gyülekezet, az Örök Istenhez és adjunk hálát e tevékeny életért.
Bajnóczi János István atyánkfia 1955. december 19-én született Ferencszálláson. Öten voltak testvérek, ő volt az egyetlen fiúgyermek. Édesapjára mindvégig példaképpen tekintett. Őt látta olyan aktívnak és tevékenynek, amilyennek Jánost valamennyien megismertük. Tanulmányait Ferencszálláson, majd Szegeden végezte, a Ságvári Gimnáziumban érettségizett, ami után elvégzett két év technikumot. Egyetlen munkahelye volt, de valójában sokszáz, mert a MOL-nál a ferencszállási telephelyen volt vezérlés- és irányítástechnikai műszerész és javította a gázkészülékeket mindenhol, ahol kérték/kértük. Munkaidejét soha nem hanyagolta el, és azon túl is szorgalmasan tevékenykedett, segített. Kezeinek munkájára igényes volt, sokszor elmondta, hogy amikor telefonon jelezték egy-egy készülék-meghibásodás jeleit, és ő út közben rájött a problémára, hogy mikor odaért, csak a megfelelő helyre nyúlt és a probléma azonnal elhárult.
Első feleségével, Kocsis Etelkával rövid ideig éltek házasságban, mert szeretett hitvesét halálos betegség ragadta el mellőle. Ezt a házasságot azért megáldotta a Hatalmas Isten egy fiúgyermekkel: Gáborral. 1988-ban vette feleségül Bíró Juditot és e házasságon is megnyugodott az Úr áldása: megszületett lányuk: Petra.
A munkája és a családja volt a mindene, és ahogy szeretteivel róla beszélgetve megállapítottuk: Bajnóczi János mindenkinek volt valaki. Az övéi mellett mindig ott volt, ha kellett, osztozott örömben, bánatban. „Oly sokat tett szeretteiért!” Szeretett kreatívan alkotni, szerelni: a gézkészülékek megbűvölése mellett készített terasztetőt, kinti műhelyet, bármikor lehetett hívni a cukrászüzembe is javítani, de épített kültéri játékokat, megtervezte és irányította a kukorica-útvesztő kivágását, ácsolt pulpitust, de ha kellett, számítógépet is bütykölt. Írt pályázatot, építkezéseket bonyolított le. A református egyházközség elmúlt esztendeiben végbement minden látványos fejlődéshez (imaház, tetőcsere, harangláb, kültéri tároló) szorosan köthető Bajnóczi János neve. Nem volt számára lehetetlen. Nem fogadta el, ha egy kazán, egy gép vagy egy rendszer nem ment, vagy valami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. Magát úgy jellemezte, hogy olyan, mint egy pitbull, ami megragad valamit, s azt el nem engedi, míg el nem végezte vele a feladatát. Nagy küzdő volt. És nagy győztes.
Minden szerettét és ismerősét megrémisztette, amikor kiderült, hogy nyaki érműtétet kell végrehajtani rajta. Néhány év múlva szívműtét miatt izgult érte családja és az egész falu. Sem ezen gondoknak, sem a cukorbetegségnek nem hagyta, hogy felülkerekedjenek rajta. Valamennyien igen megrendültünk és hitetlenkedve fogadtuk a hírt, amikor meghallottuk, hogy Bajnóczi János tevékenyen és segítőkészen szerető szíve megszűnt dobogni 2024. február 6-án.
Nem tehetünk mást, mint a Hatalmas Isten végzése előtt meghajtjuk fejünket, és elengedjük szerettünket. A keresztyén ember Istenébe kapaszkodik, elfogadja az örömöket, és háláját áldozatkész szolgálattal és őszinte szeretettel fejezi ki az övéi, a környezete felé. Tudom, mert elmondta János, hogy nagyon hálás volt Istennek, amiért számos alkalommal megtartotta életét. Értékelte, hogy kapott még időt, s ezért fordult oda Istenhez, talált lelki otthont a református gyülekezetben. A 90. zsoltár imádsága szépen fogalmazza meg a csalhatatlan bizalmat, amellyel egyedül az Örökkévaló Isten felé fordulunk. János is odafordult ehhez az Örök Istenhez, és tevékenységei, alkotásai, segítségnyújtásai, kezeinek munkája mind-mind azért lehetnek valóban maradandók, mert Isten dicsőségére, szerényen, hálával a szívében cselekedett. Végtisztességtevő Gyülekezet, ez Bajnóczi János lelki öröksége. Olyan példa, melyet nem csak családtagjai nézhettek végig és követhetnek, hanem valamennyien, akik ismertük és szerettük őt.
E földi életre nézve elbúcsúzunk, de hinnünk kell, hogy – ahogy Jób megfogalmazza: „én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent”. Aki hisz Istenben, csak a földi életnek hal meg, nem az örökkévalóságnak, ami itteni életünk után következik. Mert Isten annyira szerette az embervilágot, hogy Jézus Krisztust, Egyszülött Fiát küldte el, hogy aki Őbenne és kereszthalálában, valamint dicsőséges húsvéti feltámadásában hisz, az megláthassa Istent, és örökké éljen. Búcsúnkat, gyászunk fájdalmát enyhítse tehát a feltámadásba vetett győztes hitünk, élő reménységünk. Ámen.
Imádkozzunk!
Örökkévaló Istenünk, vigasztaló mennyei Atyánk! Igéd reményt adó üzenetéért adunk hálát elhunyt szerettünk hamvai mellett megállva. Amikor az élettel együtt mindent veszni látunk, akkor is a Te szavad a mi lelkünk szilárd támasza: úgy szeretted ezt a világot, hogy egyszülött Fiadat adtad érte, hogy aki hisz Benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Tudjuk, hogy nem utasítod el megtérő gyermekedet, hanem atyai szeretettel fogadod. E nehéz percekben is érezzük szereteted nagyságát, a magunk méltatlan voltát, akik emberi gyarlóságunk tévútjáról érkezünk örök szeretetedhez. Hozzád könyörgünk, szálljon vigaszod a gyászban itt maradottak szívébe. Mert szomorúan búcsúzik felesége: Judit; gyermekei: Gábor és Petra az ő férjével, Balázzsal. Vigasztald, Urunk Nővérét: Marikát családjával, másik nővérét: Gizit, húgát: Magdit családjával, elhunyt nővére: Györgyi férjét: Kardos sógort, valamint elhunyt nővére, Ica családját. Enyhítsd a gyász fájdalmát anyósának, sógorának: Pistinek, sógornőjének: Csillának, lányuknak: Sacinak. Hordozd, Urunk vigasztaló kegyelmedben keresztgyermekeit: Mátét, Fannit párjával Bécivel, valamint az ő szeretteiket: Ildit, Dávidot párjával Viviennel, Imre bácsit és Bözsikét. Segítsd búcsújában Süli Gábort és családját; Eszti nénit és fiát: Gábort; nászát: Balázst, nászasszonyát: Évát és családjukat. Tekints szeretettel a jó szomszédokra, a volt kollegákra, a Kiss Máris Hortenzia Honismereti Kör tagjaira, az Összefogás a Kiszombori Rónay Kastélyért Egyesület tagjaira, a Kiszombor Nagyközség Önkormányzatának Képviselőtestületére. Gyógyítsd vigaszoddal a Kiszombor-Maroslelei Református Missziói Egyházközség tagjait, a tisztelettel emlékező Csongrádi Református Egyházmegyét, és fogadott szeretteit: dr. Matos Zoltánt, engem, Zolikát, Jánoskát és Klárikát. Vigasztald, Urunk a távolabbi rokonokat, további ismerősöket, s mindazokat, akik ismerték, szerették, tisztelték és eljöttek búcsút venni. Urunk, Bajnóczi János nyugodjon békében! Hallgass meg bennünket kegyelmesen! Ámen.
Matosné Bokor Anikó
lelkipásztor
