Isten kegyelméből hálaadó ünnepi alkalomra hívogattak a Makó-Újvárosi Református Egyházközség templomának harangjai 2023. november 5-én a felújított toronyóra és a Nt. Csécsi Miklós lelkipásztorról elnevezett egyháztörténeti emlékszoba avatása kapcsán. Az ünnepi istentiszteleten, melyen 250 fő vett részt, Nt. Juhász András, a Csongrádi Református Egyházmegye esperese hirdette Isten Igéjét. Köszöntőt mondott Farkas Éva Erzsébet polgármester, aki ünnepi beszédében kiemelte, hogy Isten idejének és az ember idejének találkozása érinthető, mert az ember az egyedüli, akinek tekintete áthat az időn és téren, keresi magát a végtelent, a legfőbb okot, s az odafenn valókra visel gondot. Az újjászületett óra hangja emlékeztessen a földi világban elfolyó időnkre, s szolgálja lelkeink felemelkedését Isten idejében.
Egy történeti beszámoló keretében osztotta meg gondolatait Forgó Géza történész- múzeológus, aki röviden összegezte az egyházközség templomának építéstörténet, melyről könyvet is írt, és külön méltatta Csécsi Miklós lelkipásztor áldozatos templomépítő szolgálatát.
Ezt követően Vas Zoltán makó-újvárosi presbiter szólt a gyülekezethez, aki ünnepi beszédében elsőként köszönetet mondott minden adományozónak, majd felidézte a toronyóra felújításának főbb eseményeit, külön kiemelve a két órásmester, Orkonyi Károly és Szigeti Péter 2019-től tartó áldozatos munkáját. Vas Zoltán elmondta, hogy mivel a cél rendkívül nemes volt, az emberek nagyon szívesen adakoztak az óra felújítására, ő maga pedig az anyagi forrás előteremtését vállalta magára.
Háláját fejezte ki Stefán Zoltán lelkész is mindazok felé, akik adományaikkal, áldozatos munkájukkal hozzájárultak a toronyóra felújításához.
Az ünnepi istentiszteleten a házigazda gyülekezet zenekara, a Makói Magán Zeneiskola tagjai és a Szikszai György Református Általános Iskola hittanosai is szolgáltak hangszeres és énekes kísérettel. Az alkalmat követően a résztvevők a felújított toronyóraszerkezeten kívül megtekinthették a gyülekezet könyvtárát és az egyháztörténeti emlékszobát is, melyben a makó-újvárosi gyülekezet klenódiumai, úrasztali terítői, az itt szolgáló lelkészekről készült tabló és a gyülekezeti tagok hitéletét meghatározó emléktárgyak kerültek kiállításra. A hálaadó alkalom szeretetvendégséggel zárult.
Mindenért Istené legyen a dicsőség!
Egy Makó-Újvárosi Gyülekezeti Tag
Farkas Éva Erzsébet Polgármester köszöntő beszéde:
Áldás, békesség!
Nagytiszteletű Esperes Úr, Lelkész Úr, kedves újvárosi Gyülekezet!
Nagy örömmel vagyok itt Önök között és mindig meghatódottsággal, olyan eseményeikben, ahol gyülekezeti együtt töltött imádságban vehetek Önökkel részt, ami mindig meghatározza bizonyos élethelyzeteimet, s rácsodálkoztat a Gondviselésre.
Tisztelettel és alázattal köszönöm meg Lelkész Úr és a presbitérium kedves invitálását hálaadó istentiszteletükre a felújított toronyóra avatásának alkalmából és a néhai nagytiszteletű Csécsi Miklós lelkipásztorról elnevezett emlékszoba átadása alkalmából.
Nincsenek „Véletlenek”. Ezt újra és újra megtapasztalom, hogy Isten és az ember ideje kifürkészhetetlen, mégis érinthető, megtapasztalható módon kereszteződik az életünkben, „Véletlenül”. Nagy „V”-vel, vagyis Isten jelenlétében.
Meghívásuk invitáló igeszakasza a 90. zsoltár 12. verse, amely a meghívón olvasható:
„Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”
Engedjenek meg ezzel kapcsolatban egy személyes megosztást: Hosszú évekre, évtizedekre visszatekintve, olvasmányaim, tanulmányaim során az emberi bölcsesség útjait, lehetőségeit kutattam. Sok ismeretre, bölcseletre tehettem szert az élet különböző területein elsősorban szüleimnek, tanáraimnak, barátaimnak, szolgálataimban megélt találkozásoknak, emberi kapcsolatoknak köszönhetően. Mégis, a bölcsesség kiteljesedése utáni vágyakozásban mindig megmaradt valamiféle űr, valamiféle üresség megtapasztalása, amit képtelen volt bennem bármi vagy bárki betölteni.
Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, egy júliusi hónap első péntekén, egy református ismerősömmel tértünk be katolikus templomunkba. A Jézus Szíve litániát énekelték a hívek. Egy református és egy katolikus találkozása, együttléte a Jézus Szíve litániában. Az akkori találkozás, liturgikus esemény a néhai nagytiszteletű Csécsei Miklós lelkületét is elém hozza ma, ide Önök közé. Aki mindig jó kapcsolatot ápolt híveivel együtt a katolikus közösséggel. Aki a helybéli református és római katolikus egyház közt fennálló „zavartalan békességnek és szívélyes viszonynak mindig buzgó ápolója volt” – írja a krónika, amit Forgó Géza e templom építéséről írt könyvében is tanúsít (Forgó Géza: Makó-Újvárosi Református Templom építéstörténete). Nos, a Jézus Szíve litániába merültünk bele, s mélyen megérintett a litánia egyik sora, mely visszhangozza a mai hálaadó ünnep igei vezérfonalát, a 90. zsoltár 12. versét: „hogy bölcs szívhez jussunk.” A litániában így visszahangzott akkor: „Jézus Szíve, amelyben a bölcsesség és a tudomány összes kincsei megvannak.” Igen, a Szív Bölcsessége, vagy ahogyan a zsoltáros mondja, a bölcs szívhez eljutni – legfőbb céljaink egyike.
Milyen is valójában a bölcs szív? Hol és hogyan érinthetem meg az idő forgatagában a Szív Bölcsességét? Az Isten idejében időző emberi idővel. Emberi idővel mért időben. Hogyan juthatok el ebbe a valóságba? Miért keressük fel templomainkat, imaházainkat, szakrális helyeinket? Miért időzünk bennük? Mert azt a bizonyos űrt, így vagy úgy, mindannyian megéljük. És valljuk meg őszintén, gyakran igyekszünk elnyomni, félretenni, olykor felesleges dolgokkal megtölteni. Mégis Isten ideje és az ember ideje ebben a vágyakozásban, ebben a bennünk lévő űrben és csak ebben egyesülhet.
E két idődimenziót már az ókori görögök is ismerték: két különböző szót használtak rá: a kronoszt, mely a könyörtelenül és személytelenül elfolyó percek egymásutániságából áll és a kairoszt, mely életünk minősített pillanatai, az Istennel való találkozások pillanatai, a hívő számára az Úrral töltött minőségi idő, a kegyelem kiáradásának az ideje.
Hogyan érinthető meg a Szív Bölcsessége a kairoszban, a kronosz rohanása közben? Mi hívő emberek is a kronosz szorításában élünk, a percről percre elfolyó időben. De életünknek vannak kairoszai, minősített pillanatai is, mint a mai nap, amelyek megtanítanak másként élni, másként számlálni napjainkat, „hogy bölcs szívhez jussunk”, hogy a bennünk tátongó űrt megtölthessük. Meggyőződésem, hogy e minőségi idő a Szív Bölcsességének érintése. Művészet ez úgy gondolom, a lelki élet gyakorlása minden egyes áldott nap, ahogyan egy számomra kedves trappista szerzetes tanúsítja. Művészet, melyben „engedjük, hogy az értelmünk által befogadott igazságok, ismeretek, bölcsességek, leszálljanak a szívünkbe” (Dom Samuel: A világosság gyermekei megpróbáltatás idején), a szívünk legmélyébe, s abban megmerítkezve kisugározzanak közösségeinkre, gyülekezeteinkre, kapcsolatainkra, embertársainkra. Ez hát a két idődimenzió találkozása. Érinthető az ember számára, „mert az ember az egyedüli – írja szintén a néhai nagytiszteletű Csécsi Miklós – akinek tekintete áthat az időn és téren, keresi magát a végtelent, a legfőbb okot, s az odafent valókra visel gondot”.
De tegyük fel a kérdést! Vannak még ilyen pillanatai az életünknek? Vagy egyszerűen csak elfolynak a hétköznapokban? Vannak minősített pillanataink, amikor ténylegesen Istennel találkozunk személyesen?
Ha az idő ugyanis csupán az volna, amit az órák mérnek (itt ebben az esetben a toronyóra is), akkor nem jelentene többet, mint az események, pl. egy istentisztelet mérhető tartalmát. De így, mégcsak nem is értenénk mindazt, ami mögötte van, mindazt a megélt tapasztalatot, emberi sorsot, múltat, jelent, érinthető örökkévalóságot, mely az időt ténylegesen valóságossá teszi számunkra, mely bennünket tesz bizonyossá, hogy itt vagyunk (Rüdiger Safranski: Idő). Hogy élünk, s bennünk áramlik minden, az 1876. november 5-ei alapkő letétele óta minden – itt áramlik bennünk, a templom falai között, tetteink, szavaink és hitünk által. Mert ahogyan azt a téglát, amelyet nem mi helyezünk a templom falai közé – mint tették elődeink e templom építésekor – úgy senki sem teszi, senki sem helyezi azt a téglát helyettünk a templom falai közé. És ugyanígy azt az időt, amit nem mi magunk szánunk és ajándékozunk oda Istenünknek, senki, de senki nem ajándékozhatja helyettünk önzetlenül Istenünk elé.
Igen, már egyetlen felajánlásból fakadó tett, szó, jóakarat, ima reményt ad a kairosz idejének megélésére. Itt ebben a közösségben is. Számomra ezt üzeni ma a kezdetekben Orkonyi Károly, Vas Zoltán és Szigeti Péter által felkarolt közös, nemes ügyünk. Az, hogy 2020-ban elhatározták, hogy visszaadják az Újvárosi Református Templom toronyórájának igaz küldetését. Hála és köszönet ezért nekik és mindenkinek, aki anyagi és erkölcsi támogatásával hozzájárult e nemes és nagylelkű szolgálatunkhoz.
Városunk közössége számtalanszor bizonyította már, hogy összefogással bármilyen akadályt képes legyőzni. Én magam is megtapasztalhattam az elmúlt évek válságaiban. A makóiaknak ez az elszántsága, egy olyan kivételes összetartó erő, amely Vas Zoltán szavaival élve „tiszteli a múltat, a földet; és ha üt a harang, jelzi Isten és Krisztus üzenetét, s megerősíti emberi kapcsolatainkat.” Az Újvárosi Református Templom toronyórája legyen annak az összetartásnak, elszántságnak, közösségünkbe és Istenbe vetett hitünknek a bizonyossága, hogy a Szív Bölcsességével – ahogyan a zsoltáros mondja – számlálhassuk meg minden egyes nap áldott napjainkat.
A megújult, újjászületett toronyóra hangja emlékeztessen a földi világban elfolyó időnkre, a kronoszra, s szolgálja lelkeink felemelkedését Isten idejében, a kairoszban.
Kedves Hívő Közösség!
Hiszem és vallom, hogy ahogyan egykor templomaink, úgy azok toronyórái is szent küldetéssel épültek. Csécsi Miklós lelkipásztor így üzen ma is e küldetésről: arra hívják fel a figyelmünket ezek az építmények, épületek, hogy a földi élet véges, „ébreszteni ezért a hitet minden eszközzel szükséges, mely jó szolgálatra és hitünk növelésére segít!”
Kedves – jó Hívek!
Nincsenek tehát Véletlenek! Nagy „V”-vel! Köszönöm, hogy kairoszként élhetem meg Önök közt a mai hálaadó napot! Legyen ez alkalom (a toronyóra állítása, az emlékszoba átadása) Isten nagyobb dicsőségére, közösségeink hű és kitartó szolgálatára, „hogy bölcs szívhez jussunk” Makó városában!
Isten adja, hogy így legyen!
